Hetés Vendégül lát 2012

Hetés történetének áttekintése

A név eredete:

A Hetés szó fogalma, a néprajzi tájegység területi kiterjedése évszázadokon át változott. Ma is eltérő vélemények uralkodnak arról, hogy hol van az igazi Hetés, mely községek tartoznak hozzá. A környék egyik legkiválóbb néprajzkutatója, Bellosics Bálint korai nézete szerint 7 falu tartozik ide. Gönczi Ferenc, Hetés és Göcsej néprajzkutatója a Kerka és a Lendva folyók között elterülő 17 községre terjeszti ki az elnevezést. A tágabb Hetés-felfogás azzal magyarázható, hogy a szokások, a nyelvhasználati sajátosságok átterjedtek a szomszédos területekre is.
A legelterjedtebb vélemény szerint a név kialakulása a hetes számnévvel függ össze, tehát Hetés a hét -háza végződésű falut jelöli: Gálháza, Pálháza, Szijártóháza, Gáborjánháza, Bödeháza, Göntérháza, Nyakasháza. Ezek közül Pálháza és Gálháza a török háborúk idején pusztultak el, lakóik a mai Zalaszombatfát alapították. Nyakasháza ma nem lakott vidék, csak dűlőnév őrzi a település 600 éves múltját. 1913-ban Nyakasházapusztának hívák, 43 fő volt a lakosság létszáma.
Az Árpád-korban és utána személynév is volt a Hetés vagy Hetis szó (1366.: Filius Hetys de Hetys).
(A Kárpát-medencében a "HÉT" vagy a "HETES" alapú földrajzi névadás elég gyakori: Hétbükk, Hetény, Nemeshetés. A számnevek személy- és helynévként való használata gyakori a török eredetű népeknél.)

Hetés földrajza:

A tájegység Zala megye délnyugati csücskében helyezkedik el, a Kerkától délnyugatra, a szlovén határ közvetlen közelében, közvetlen Göcsej mellett háromszög alakban. 
Hetés népe magyar, de nyugaton széles körívben szlovénekkel szomszédos. Délre a Lendva és a Mura közti falvakat szlovén és horvát nyelvterület határolja.
Hetés vidéke egészen sík. Csak Göntérháza és Kámaháza között van 15-20 méterre emelkedő hullámzás. Északkeleti és délkeleti határai dombokon végződnek.
Hetés központja a trianoni szerződésig Dobronak volt, de a trianoni határ szétválasztotta a magyarlakta vidéket.

Történelem:

A római uralomnak számos nyomára akadunk a vidéken. Már a rómaiak idején létezett Alsólendva, a Halicanum nevet viselte. Katonai és postaállomás lehetett. Alsólendván kiszántották a földből Vibenus síremlékét, kinek atyja Vannius Kelta volt. Ugyanitt Julius Caesar-féle aranypénzeket találtak.
A honfoglalás után határvédelem céljából ezen a vidéken gyepűt létesítettek. Ez lehet az oka annak, hogy települések csak későn keletkeztek.
Jobbágyfaluk voltak, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak az itt élők. Mintegy 300 évig a Bánffyak (a 14. sz.-tól), húsz éven át a Nádasdyak, és 250 éven át az Esterházyak kezében voltak (1691-től) a földbirtokok.
1600-ban a törökök elfoglalták Kanizsa várát, a lakosság pedig behódolt, és kétfelé adózott: a török és a magyar földesúrnak egyaránt. Az 1683-as felszabadulás utána császári hatalomtól nyomorgott a vidék.
A gazdasági élet lehetőségeit meghatározta a víz, a mocsár, a legelő és az erdő. A nép ekkor halászatból, csikászatból, vadászatból élt. A 18. század végén megkezdődött a mocsarak lecsapolása, a patakok szabályozása. Az így nyert területeken erdők, legelők, rétek, majd szántók jöttek létre. A 19. sz.-ban hódított tért a földművelés és az istállózó állattartás. A rossz földrajzi adottságú, gyenge talajú terület népe a táj elzártságából adódó elmaradottság és szegénység ellenére kiváló földművelő és állattenyésztő lett.
A 19. sz. derekán a jobbágyi kötöttségek megszűntek, kialakultak a saját tulajdonú, önellátó paraszti gazdaságok.
Az 1848-49-es szabadságharcban a környék fiataljai is részt vettek, de a bosszúálló császári hatalom még a világosi fegyverletétel után sem vonhatta vissza a jobbágyfelszabadítást. A birtokrendezések évekig elhúzódtak, keserves harcot vívtak a jobbágyok a volt földesurakkal. Továbbra is meghatározó szerepű maradt az uradalom. A volt jobbágyok nehezen tudták megteremteni megélhetésüket.
A kiegyezés (1867) segítette a vidék fellendülését: kialakult a polgári közigazgatás, a menetrend szerinti vasúti közlekedés nagy szerepet játszott Hetés elzártságának feloldásában. Az 1871-es törvény értelmében a községek önállóan intézhették belső ügyeiket.
1909-ben az összes lakosság száma 8602 volt, míg 40 évvel korábban, 1869-ben csak 5431.  
Az I. világháború súlyos károkat okozott. A hadkötelesek a fronton harcoltak, az otthon maradottak pedig a megélhetésért küzdöttek. Szinte minden család gyászolt valakit, vagy várt valakit haza Oroszországból. A trianoni határt az itt élők "trianoni gyászvonalnak" nevezték, mert testvéreket, rokonokat szakított el egymástól több évtizedre. A teljes egészében magyarlakta Hetést átjárhatatlan államhatár szelte ketté.  A hat elcsatolt település, azaz Göntérháza, Kámaháza, Radamos, Zsitkóc, Lendvahidvég és Bánuta összlakossága 1848 volt. Hetés lakosságának tehát 67,5 %-a került határon túlra.
Mivel a Lendva-hegy és a Dobronaki-hegy a trianoni döntések következtében a határon túlra kerültek, ezek a szőlőterületek elvesztek a magyarországi hetésiek számára. 
A két világháború között a folytonosan aprózódó földekből nem tudtak megélni a családok. Sokan elszegődtek más uradalmakba idénymunkásnak, más szóval summásnak.
Az elcsatolt hetési falvak 1941. április 6-án ismét visszakerültek Magyarországhoz, újraéledhettek a baráti és rokoni kapcsolatok. Ám mindez csak négy évig tartott, 1945-ig.
A II. világháború is sok áldozatot követelt. A hadkötelesek a frontra kerültek, leventéket hurcoltak el Németországba. Közülük sokan megsebesültek, életüket vesztették a fronton vagy a hadifogság embertelen körülményei közt. 1945 áprilisában a hadműveletek nyolc napig zajlottak e környéken. A Vörös Hadsereg élelmezését az amúgy is nyomorgó falvaknak kellett biztosítani. A lakosságot az utolsó állataiktól, gabonájuktól fosztották meg, "amit megfoghattak, azt elvitték".
A világháború után az elcsatolt területek előbb Jugoszláviához, majd annak szétesése után a Szlovén Köztársasághoz tartoznak.
Az 1945-ös földreform rendelete alapján felosztották az Esterházy-nagybirtokot. A parasztok nagy igyekezettel művelték földjeiket, de igavonó állatok, eszközök nélkül ez csak kínkeserves törekvés volt.
A XX. sz. közepéig szinte mindenki mezőgazdasági munkával foglalkozott, az 50-es évek tsz-szervezései és iparosító politikája miatt viszont az iparban, a bányászatban is dolgoztak.
A falvak önigazgatási rendszerét az 1950-ben létrejött tanácsrendszer gyökeresen megváltoztatta. Az államhatalom előírta a gazdáknak, hogy miből mennyit termeljenek, mennyi a beadási kötelezettségük. A beszolgáltatás éveire nem szívesen emlékeznek azok, akik hiába dolgoztak, mégis nyomorogtak, és a gyerekeik elől kellett elvenniük a tojást, tejet, kenyérgabonát. Ez az időszak 1941-től 1956-ig tartott.
A kitelepítés sem kímélte meg Hetést, bár soha nem laktak itt módos parasztok, "kulákok".
Az 50-es években ez a vidék határövezet volt, ide utazni és itt tartózkodni csak külön engedéllyel lehetett. Kétsoros szögesdrót védte a határvonalat, s két sor között a területet aláaknázták. A nyomsávot állandóan gereblyézték, hogy az esetleges lábnyomokat leleplezzék. A nyomsáv mellett dolgozókat a határőrök állandóan figyelték. Mindez a falvak fejlődését hátráltatta, és meggyorsult az elnéptelenedés.
Napjainkban is ez a legsúlyosabb probléma. A hetési és muravidéki magyarság lélekszámának csökkenése a mai napig tart.      A két országban élő lakosság létszáma az elmúlt 70 évben 58,5  %-kal csökkent.
A vasfüggöny azóta megszűnt, a határátkelőhelyek szerepe átértékelődött, s megnyílt egy út Bödeháza és Zsitkóc között.

A községek gúnynevei:

Foglalkozás szerint:
Kalánásu Bödeházo, Vaskalán reperálu Gáborgyánházo, Harangöntü Szombatfa, Serpenyücsinyálu Szijártuházo
Életmód szerint:
Törzsökpörzsülü Bödeházo.

 

A hetési ember

kevésbé mulatós, mint a göcseji- írja Gönczi Ferenc. Hegyi mulatságokra nincs is alkalma, mert szőlőhegy az egész Hetésben nincs. A tréfás beszédnek, kedélyeskedésnek nagy híve. Gúnyolódó természetű. Nem büszke, nem kötekedő, nem haragtartó. Eléggé simulékony. Az igazi magyar vendégszeretetet a szegénység kioltotta. Az együtt dolgozást nagyon szereti. Itt elfogadott dolog, hogy az asszony együtt csépel urával és más férfiakkal. Takarékos, fösvény ember a hetési. Böjtöl, imádkozik eleget, nem káromkodik.

Babonás hiedelmek:

A boszorkány:
A boszorkányok az emberek és állatok megrontására törekszenek. Férfi, nő egyaránt lehet boszorkány. Nehéz felismerni őket, mert mindig más alakban jelennek meg. Egészen biztosan csak karácsonykor, a lucaszéken lehet őket meglátni. Az óvszer ellenük a tömjén, imádkozás, keresztvetés.

Lidérc, lucfér:
A néphit szerint nem más ő, mint az ördög, aki mindenkit elcsábít. Sokak szerint 70 éven túl levő asszonyokból lesz, akik elszopják más ember tehenének a tejét. A lucfér mint szerető jár ahhoz, akit a hatalmába ejthet. A lucfér által elcsábított egyének régebben a lelkészhez mentek segítségért, szentelt tárggyal kényszerítették távozásra.

Hetés jelene:

A határon átvezető utak újbóli megnyitása, majd a schengeni egyezmény 2007. évi érvényesülése révén a határ teljes átjárhatósága az itt élő embereknek új lehetőségeket nyújt: a politikai sebek begyógyulását és gazdasági előrelépést.
A környező lakosság örömmel üdvözli az autópálya megépülését, mely Budapestet Ljubljanával és Zágrábbal köti össze. A térség így megszabadul a tranzit teherforgalom terhétől, ugyanakkor bekapcsolódhat Európa gazdasági és turisztikai vérkeringésébe. További cél a vasúti összeköttetés helyreállítása a két szomszédos ország között. 
A magyarországi hetési települések: Bödeháza, Gáborjánháza, Szijártóháza és Zalaszombatfa 1996-tól a Lenti kistérség részét képezik.
A hetési hívők a gáborjánházi templomot látogatják. A környék gyermekei Rédicsre járnak óvodába és iskolába. A háziorvos Rédicsen praktizál. Falugondnokok segítenek, hogy az idősebb emberek könnyebben eljussanak orvoshoz vagy bevásárolni.
Úgy tűnik, hogy a külföldiek megtalálták a térségben található páratlan értékeket, hiszen sok öreg házat megvásároltak, felújítottak, hogy itt élhessenek a nyugodt környezetben, a tiszta levegőn. A közlekedés káros tényezői messze elkerülik a vidéket, viszont autóval minden könnyen elérhető rövid idő alatt.
A községek fejlődésének útját éppen a falusi turizmus megszervezésében látták meg a polgármesterek.

A kistérségi összefogás eredményeképpen a négy falu önkéntes falugondnoki társulást hozott létre. Két traktort, pótkocsit, mezőgazdasági eszközöket vásároltak, ezzel segítik a falvak lakosságának mezőgazdasági munkáját. Közös mikrobuszt vásároltak, és ezzel hordják az idősebbeknek és a betegeknek az ebédet a rédicsi szociális intézményből.  

A fejlesztéseket megnehezíti, hogy a beruházások megvalósításakor a faluknak jelentős önrészt kell vállalniuk.

A Szlovéniába eső határon túli magyarlakta vidéken a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet karolja fel a magyar művelődési egyesületek szervezését. Szinte minden hetési faluban működik hagyományőrző csoport, melyek tevékenysége nagy szereppel bír az idenditás megőrzésében.  

 

Hagyományok régen és ma:

A hetési népviselet  
nemes egyszerűségét és szépségét ma már csak néhány ruhadarab őrzi. A férfiak viselete szinte teljesen elveszett, ünnepségeken, kulturális rendezvényeken csak a lányok és asszonyok hordják még eredeti ruhájukat. Elsősorban kenderből készítették a gazdálkodás, háztartás és viselet hétköznapi ruhadarabjait, az ünnepi viseletet és a díszes szőtteseket pedig a finomabb lenből.  
A férfiak alapöltözéke a gallér nélküli, derékig érő vászoning volt, nyakát fűzővel kötötték össze, elejét kihímezték. A rojtozott szélű gatya kevéssel térd alá ért, melyhez díszített vászonkötényt viseltek, az "elükötüt". Később a kötény lehetett fekete vagy kék is. Felsőruházatukhoz tartozott a lájbi, a bundamelles, a dómány. Mindehhez tartozott a "pörge" kalap. Lábukon bocskort, később csizmát hordtak.
A női népviselet is fehér vászonból készült. A nagy ráncokba szedett vászonszoknya alatt az asszonyok alsóinget viseltek. Vászoningjüket nyakban megkötötték. Az ujja buggyos volt, könyéknél pedig háromujjnyi széles piros szőttes díszítette. Fekete kartonkötényt, "elükötüt" hordtak, melynek alját színes virágok szegélyezték. Hímzett vállkendőt viseltek. Különleges módon elkészített fejfedőjük a "pacsa" volt.

A hetési szőttes
készítésének több évszázados hagyománya van. Az itt élő emberek soha nem voltak gazdagok, de a házi szőtteseik között mindig akadt egy-egy szép darab: törülköző, párna, terítő, melyeket kevés színnel ugyan, de ízlésesen díszítettek.  Tehát a hetési szőttes készítése régen nem művészet, hanem az önellátó gazdálkodás része volt. Mára vált művészetté, amikor majdnem feledésbe merült. A hetési szőttes hagyományának újjáélesztésében az 1950-es évektől kezdve nagy szerepe volt Virágh Béla tanítónak és feleségének. Az öreg ládákban, szekrényekben őrzött darabokat a Virág házaspár felkutatta, összegyűjtötték a díszítés motívumrendszerét, és iskolai szakkör keretében megkezdték a hetési szőttes készítését. A szakkör a Szombathelyi Háziipari Szövetkezet részlegévé fejlődött Gáborjánházán. Az itt készített, gazdagabban díszített szőttesek őrzik az eredeti motívumvilágot. Az általuk összeállított kötet száz szőttesmintát tartalmaz.
Hímzett szőtteseket, használati és dísztárgyakat ma Fehér Etelka készít Zalaszombatfán.

A fumu
Csecsemő nagyságú, pólyásgyerek alakú ünnepi kalács, melyet keresztelőre és lakodalomra sütöttek. Minden testrészt gondosan megformáztak a kelt tésztából. Belsejét lekvárral, dióval, mákkal töltötték. Zalaszombatfán ismerkedhetünk meg a fumukészítéssel, ahol Dancs Ildikó őrzi és gyakorolja az édesanyjától eltanult mesterfogásokat.

A Gergely-járás
az 1920-as években, de még 1960 körül is élő népszokás volt. A 10-12 éves iskolások Gergely napján végigjárták a házakat, énekeltek a háziaknak, és ezért tojást kaptak, ami a tanítóé lett.

 "Aggyatok, aggyatok minekünk dijakat házotokbu.
Istennek áldáso és szent ajándiktyo házaotokon
Maraggyon mindvégig, világ végesztijig jószágtokon!"

Virágvasárnap
alkalmából a hívők barkákkal érkeztek a templomba, azt a plébános úr megszentelte, majd mindenki vitt haza belőle, hogy megvédje őket a bajoktól.

Húsvétkor
egy kosárban sonkát, kalácsot, tojást, tormát küldtek szentelésre a templomba. A hazavitt, megszentelt ételeket otthon közösen fogyasztották el.

A májusfaállítás
ismét divatba jött. A legények az erdőben kivágott szép szál fenyőfát az éj leple alatt valamelyikük szíve választottjának kertjébe viszik, lehántják a fa kérgét, feldíszítik, egy üveg bort is akasztanak rá, hogy majd a fa kitáncolásakor mindannyiuk egészségére ihassanak belőle.

A közös tollfosztás, kukoricafosztás, a tökmagköpesztés a téli esték munkája volt. Összejöttek a szomszédok, barátok, rokonok, és éjfélig ment a munka, evés-ivás és beszélgetés. Remek alkalom kínálkozott a fiataloknak az ismerkedésre.

A János-napi korbácsolás
alkalmából a gyerekek nyolc szál fűzfavesszőből korbácsot fontak, házról házra jártak, és megkorbácsolták a ház lakóit, hogy frissek és egészségesek legyenek. A gyerekek ajándékot kaptak.

Húsvét
napján a keresztszülők ma is megajándékozzák a keresztgyerekeket. 

Karácsony
estéjén, ill. Szent István előestéjén jártak "regünyi". A regölés ugor szó, mely énekest, bűbájost, sámánt jelent. A szokás a 11. század elején keletkezett. Az összegyűlt legények házról házra jártak, az ablak alatt megkérdezték, hogy "Szabad-e regünyi?" Ha beengedték őket, akkor verseikkel minden elképzelhető jót kívántak a gazdának és családjának:

".Aggyon a zuristen
Ennek a gazdánok
Kiét kis ökröt,
Ek kis biérest;
Annak a kezibe
Aran ekeszarvát,
Ezüst ostornyelet.
Haj regü rejtem.

Korbácsolás:
Aprószentek és Szent János napján a fiúk már hajnalban kezdték a korbácsolást, mely azt jelenti, hogy nyolc ágra font korbácsukkal sorba csapkodták a házbelieket. Hetés vidékén a korbácsolók guggoló helyzetben a földet csapkodják a következő mondókával:
"Aggyon Isten piénzt, bort, búzát, liéleküdvössiget.
A gazdának száz forintot, a gazdasszonnak ep putton puóturát.
Ugy üllenek a kijetek tiktyikok, mind a zién m.m"!

 

Ma is élő hetési tájszók:

bakszakáll=moha
cáfrás=bozontos
cemende=erkölcstelen személy
borsu=bab
banga, böszme=hülye
csicsereborsu=cukorborsó
csöszmörög=tesz-vesz
csömpörödött=aszottcsatukás=pajkos
fajkul=metél
gágyu=csiga
maszul=összenyomódik
pópik=köldök
rogosz=gyékény, káka
zsinatul=lármázik
pároskés=asztalkés

 

Akiknek köszönhetjük a népi hagyományok megőrzését:

A hetésiek mindennapjait, munkájukat, hagyományaikat Göncz János Németországban élő festőművész varázsolta vászonra. Két néprajztudós: Bellosics Bálint és Gönczi Ferenc örökítették meg munkáikban a hetési emberek szokásait, népi kultúrájukat.  Virág Béla és felesége kitartó munkájának eredményeképpen őrződtek meg a jellegzetes hetési szőttes motívumai. A környék népdalait, csúfolóit, lakodalmi köszöntőit, népszokásait, hagyományait, a faluk csúfneveit Horváth Károly gyűjtötte össze. Vajda József a népdalvilág kincseit hagyta ránk örökségül, az összegyűjtött  333 zalai népdalt 1978-ban adták ki. Lendvai Kepe Zoltán 2007-ben megjelent könyve, a "Boldogulás Hetésben" érdekes és tanulságos képet nyújt Hetés történelméről, környezeti tényezőiről, a lakosság életmódjáról.